Most minden pasi kiábrándul majd belőlem, a zuram meg azt hajtogatja majd, ezt miért kellett megírni?
Szóval Nicaraguában állandó, hónapokon át tartó hasmenésünk volt. Elvileg forralni kellett volna a vizet, de nem volt hűtőszekrényünk. Ameddig volt teánk, azt ittuk, de egyszer az is elfogyott, pedig 100 darabosat vittem ki magammal. Ott meg aranyárban árulták az ilyesmit a feketepiacon (jegyrendszer volt).
Szóval kinek van kedve negyven fokban langyos vizet inni?
Egyébként is állandóan gyümölcsöt ettünk, mert az volt dögivel: narancs, ananász, mangó és a többi itthon ismeretlen, egzotikus termés (Tudtátok, hogy a kaktusznak is van édes gyümölcse?) és mindez éhgyomorra, szintén, khmm, segíti az emésztést.
A helyzeten semmit nem rontott, hogy a Magyar Rádió egyik, ezerszer áldott munkatársa, kint járt Managuában a követségen, és volt olyan drága, hogy ott hagyott nekünk egy szatyornyi nagyon fontos dolgot, mint fogkrém, szappan, after shave M.-nek, stb és volt a táskában egy sajtkrém is!
Elutazása után két nappal szóltak a követségről, hogy van náluk számunkra valami meglepetés.
Rohantam be érte, vittem haza és megettük. Isteni volt!
Persze tudtuk, hogy megromlott, mert nem tartották hűtőben (nem tudták mi van benne), és tejszínes volt, de kit érdekelt ez akkor?
M. minden nap járt be az egyetemre és a munkahelyére is, én is önállóan közlekedtem a városban, ami nem volt egyszerű történet.
A buszok, csak akkor álltak meg, ha leintették őket.
No de ehhez, már messziről fürkészni kellett, hogy melyik busz közeledik és merre tart (ez nagy bötűkkel rá volt írva az elejére), ezért ki kellett állni az úttest közepére, aztán vagy leinteni, vagy gyorsan elugrani, menteni az életed, mert száguldoztak ezerrel.
Ha szerencséd volt, leintetted és meg is állt és nem tépett tovább (kiválóan tudtam spanyolul káromkodni, - mondtam már?).
Jó esetben tehát sikerült felszállnod a buszra, amely időnként teherautó, zárt furgon, vagy ilyesminek született eredetieg, de még akkor sem voltál biztonságban: vagy a lépcsőn jutott csak hely, vagypedig a tömeg kellős közepén, na, és az sem volt praktikus.
Szerintem sok szűzként felszállt leányzó, már terhesen lépett le a buszról.
Egyik első utamon, egy hozzám szerintem túl közel nyomuló fiatalemberre rászóltam ijedtemben, - egy nő, egy férfira ott, abban az országban, ahol forradalom ide vagy oda, dúlt a machizmus.
Talán azért nem kaptam pofont ott a nyílt színen, mert annyira határozott volt a hangom.
A buszon kívül létezett még a kollektív taxi. Ezeket, az öreg csotrogányokat is le kellett inteni, (lásd fent) ha megállt, megkérdezte a sofőr, merre mennék, és ha a többi utas úti céljaihoz képest megfeleltem, akkor beszállhattam, néha hatodiknak, hetediknek az ötszemélyes kocsiba. Még jó, hogy olyan sovánka voltam.
Szóval nehéz volt a közlekedés. Főleg ha az embernek állandóan nyílvános illemhelyet kellett keresnie, ami nem volt arrafelé.
Sűrűn kellett a város régi központjába járnom. (Ezt meg kell magyarázni kissé.) Managuában, ha jól emlékszem 1972-ben, volt egy hatalmas földrengés.
(A három magas épület:Hotel Managua Intercontinental, Banco of Amerika és a Belügyminisztérium)
A napi három kisebb-nagyobb földmozgást észre sem vetted, mert a házak (nem a vityilók, a szegénynegyedben, mert azokat falécekből tákolták össze) úgy épültek, hogy a falakra keresztbe tett, fémből, vasból, vagy ilyesmiből hosszú gerendák tartották a tetőt, amin csúszkálhatott ide-oda, kedve szerint.
Nicaraguában ötven kisebb-nagyobb vulkán még működik, az egyiket közelről is láttam: Masayában, szóval, ha megmozdul a föld, az természetes volt.
(Az is érdekesség, hogy a Managua tóban cápák is vannak, mert valami földalatti járaton át, titkos barlangokon keresztül közlekednek az óceánból a város közepén lévő tóba. No, de ez a történetünk szempontjából mindegy.)
A központban a százéves házak összedőltek mind 1972-ben, a katedrálisban a keresztől egyenesen az Úrhoz látott a megfeszített Jézus, mert teteje nem volt a templomnak.
A polgárháború sem tett jót a városközpontnak, mert ami addig megmaradt, az akkor pusztult el.
Mindössze a hatalmas lövészárkok rendszere épült ki, amely behálózta az egész környéket.
Nos, egyszer ott jött rám a már ismert görcs, nem bírtam tovább, beszaladtam az egyik árokba, szégyen ide- vagy oda, rohannom kellett.
Csak később hallottam, hogy nem vagyok egyedül, mint hittem.
Nem messze tőlem, gyerekek játszottak háborúsdit, olyan nyolc, tíz évesek lehettek, játék fapuskákkal, az igazi lövészárkokban.
De akkor már megállíthatatlan volt a folyamat. Folyt rólam a víz, csak nehogy meglássanak, mert akkor nagyon ki fognak röhögni!! Egy szőke, gringo nő, hát izé, kiszolgáltatott állapotban .
Szerencsémre nem láttak meg.
Siettem vissza, reméltem, a következő rohamig kibírom, amíg hazaérek.
A lakás hivatalos címe (például, ha levelet akartál nekem írni, ez volt: az északi úton 7 kilométerre a repülőtér felé jobbra, és ott, ahol a nagy fa volt régen, befordulsz és balra a harmadik ház.) Érdekes, hogy mindenki tudta, hol volt régen a nagy fa, és minden levelet megkaptam anyuéktól is!
Igen ám, a de az északi úttól kábé 1 kilométerre volt a régi nagy fa tönkje, és onnan még három ház. Futva tettem meg az utat, toporogva nyitottam az ajtót, majd rohantam a mellékhelységbe őrülten rángattam le a ruhámat magamról, és már ültem, amikor észrevettem, hogy a nagy sietségben nyitva maradt a bejárati ajtó, és a szomszédnő, akivel jóban voltam, belát a mosdóba, ahol ültem.
Átszaladt az utca másik oldalára, hozzánk , és szemérmesen becsukta a bejárati ajtót, és ettől szintén megkönnyebbültem.
