A virágok illata, a Managua tó, (ahol cápák is élnek), a napi átlag három földmozgás.
A nyomorból is kimosolygó emberek.
A hónapokon keresztül tartó hasmenés, az éhezés, a jegyrendszer.
Kezdhetném a háborúval is: a jenki hadihajó, ami a horizonton, feltartott ujjként fenyegetve, hintázott a vízen, a felettünk járőröző vadászgépek ijesztően mély, búgó hangja az éjszakai csendben, a géppisztolysorozatok dörrenése, vagy a vigilancia (járőrözés) órái a sötétben, a lövészárkok, vagy a földrengés nyomai. (Mindössze két többemeletes épület nyújtózott a magasba akkor: a Banco de America és a Hotel Intercontinental.)
Vagy a csótányok és az egerek?
A táncról is mesélhetnék, amit a nicák (nicaraguai lányok) lejtettek a tengerparton, hétvégén, éjszakánként (tuti minden lány várandós lett tőle).
Nekem mégis egy srác arca jut eszembe. Egy salvadori félárva kisfiúé.
Legalább nyolcan voltak testvérek, és ő, a legkisebb, hétévesen még nem dolgozott.
Játszani jártak hozzám, a lakásra, tucatnyian, tíz év alattiak, lányok és fiúk vegyesen.
Kis herceget játszottunk. Tanulgattuk a szöveget. A szeretetről, az egymásért érzett felelősségről, haragról, félelemről beszélgettünk velük, akik túlélték, átélték és megszenvedték a salvadori polgárháborút.
Mind félárva volt.
Már a jelmez készítésénél tartottunk, bajlódtam, mert én nem értek az ilyesmihez, nem engedelmeskedik az ujjaimnak a tű, nem volt alapanyag, még cérna, papír, ragasztó sem.
A kisfiúval együtt törtük a fejünket, (mert ő játszotta) mi legyen a kígyóval?
Miből készüljön? Kicsoda Ő? Gonosz vagy jó? Színes vagy egyszínű?
Éjszaka megálmodtam a megoldást, és reggel már el is kezdtem.
ZOKNIK! Igen-igen változatos lett a kígyó, mert nem volt elég zoknink, ruháim és pólóim is áldozatul estek a dolognak.
Kissé kancsalódtak a gombszemek, igen, így: kancsalódtak.
No, de mivel töltsem meg?
Itthon ez nem lett volna gond. De ott? Végül úgy döntöttem, apró fekete bab kerül bele. Volt belőle otthon, jegyre kaptuk. Minden nap azt ettünk, reggelire, ebédre, vacsorára (gallo pinto), rizzsel. Ennél már a semmit evés is jobb volt sokszor.
Mire odaértek a lurkók, kész voltam vele!
Örömködtünk, játszottunk, bolondoztunk és amikor elbúcsúztunk, mindenki jó kedvű volt.
A barnaszemű is, boldogan vitte magával a kígyónkat haza, a kancsalt, a kajlát, a gombszeműt.
Kopasz kobakja mellett a füle is nevetett (igenis! van olyan, amikor a fülek is nevetnek, mert a szája valóban a füléig ér, és ott folytatódik a mosoly).
Örökre megjegyeztem őt magamnak, így.
Akkor láttam utoljára soha többet nem jött hozzám.
A többiek mesélték el, hogy a nővére, a legidősebb, észrevette a babot a kígyóban, és megették.
Ő szégyellte magát, pedig én voltam a hülye, annyira hülye!!
Olyan hülye, mint egy gringo!
