Lövészárok

2012.02.03. 16:51 La semilla

 

Most minden pasi kiábrándul majd belőlem, a zuram meg azt hajtogatja majd, ezt miért kellett megírni?

 

Szóval Nicaraguában állandó, hónapokon át tartó hasmenésünk volt. Elvileg forralni kellett volna a vizet, de nem volt hűtőszekrényünk. Ameddig volt teánk, azt ittuk, de egyszer az is elfogyott, pedig 100 darabosat vittem ki magammal. Ott meg aranyárban árulták az ilyesmit a feketepiacon (jegyrendszer volt).

 

Szóval kinek van kedve negyven fokban langyos vizet inni?

Egyébként is állandóan gyümölcsöt ettünk, mert az volt dögivel: narancs, ananász, mangó és a többi itthon ismeretlen, egzotikus termés (Tudtátok, hogy a kaktusznak is van édes gyümölcse?) és mindez éhgyomorra, szintén, khmm, segíti az emésztést.

 

A helyzeten semmit nem rontott, hogy a Magyar Rádió egyik, ezerszer áldott munkatársa, kint járt Managuában a követségen, és volt olyan drága, hogy ott hagyott nekünk egy szatyornyi nagyon fontos dolgot, mint fogkrém, szappan, after shave M.-nek, stb… és volt a táskában egy sajtkrém is! 

Elutazása után két nappal szóltak a követségről, hogy van náluk számunkra valami meglepetés.

Rohantam be érte, vittem haza – és megettük. Isteni volt!

Persze tudtuk, hogy megromlott, mert nem tartották hűtőben – (nem tudták mi van benne), és tejszínes volt, de kit érdekelt ez akkor?

 

M. minden nap járt be az egyetemre és a munkahelyére is, én is önállóan közlekedtem a városban, ami nem volt egyszerű történet.

A buszok, csak akkor álltak meg, ha leintették őket.

No de ehhez, már messziről fürkészni kellett, hogy melyik busz közeledik és merre tart (ez nagy bötűkkel rá volt írva az elejére), ezért  ki kellett állni az úttest közepére, aztán vagy leinteni, vagy gyorsan elugrani, menteni az életed, mert száguldoztak ezerrel.

Ha szerencséd volt, leintetted és meg is állt és nem tépett tovább (kiválóan tudtam spanyolul káromkodni, - mondtam már?).

Jó esetben tehát sikerült felszállnod a buszra, amely időnként teherautó,  zárt furgon, vagy ilyesminek született eredetieg, de még akkor sem voltál biztonságban: vagy  a lépcsőn jutott csak hely, vagypedig  a tömeg kellős közepén, na, és az sem volt praktikus.  

Szerintem sok szűzként felszállt leányzó, már terhesen lépett le a buszról.

 

Egyik első utamon, egy hozzám szerintem túl közel nyomuló fiatalemberre rászóltam ijedtemben, - egy nő, egy férfira ott, abban az országban, ahol forradalom ide vagy oda, dúlt a machizmus. 

Talán azért nem kaptam pofont ott a nyílt színen, mert annyira határozott volt a hangom.

 

A buszon kívül létezett még a kollektív taxi. Ezeket, az öreg csotrogányokat is le kellett inteni, (lásd fent) ha megállt, megkérdezte a sofőr, merre mennék, és ha a többi utas úti céljaihoz képest megfeleltem, akkor beszállhattam, néha hatodiknak, hetediknek az ötszemélyes kocsiba. Még jó, hogy olyan sovánka voltam.

 

Szóval nehéz volt a közlekedés. Főleg ha az embernek állandóan nyílvános illemhelyet kellett keresnie, ami nem volt arrafelé.

 

Sűrűn kellett a város régi központjába járnom. (Ezt meg kell magyarázni kissé.) Managuában, ha jól emlékszem 1972-ben, volt egy hatalmas földrengés.

(A három magas épület:Hotel Managua Intercontinental, Banco of  Amerika és a Belügyminisztérium)

 

A napi három kisebb-nagyobb földmozgást észre sem vetted, mert a házak (nem a vityilók, a szegénynegyedben, mert azokat falécekből tákolták össze) úgy épültek, hogy a falakra keresztbe tett, fémből, vasból, vagy ilyesmiből hosszú gerendák tartották a tetőt, amin csúszkálhatott ide-oda, kedve szerint.

Nicaraguában ötven kisebb-nagyobb vulkán még működik, az egyiket közelről is láttam: Masayában, szóval, ha megmozdul a föld, az természetes volt.

(Az is érdekesség, hogy a Managua tóban cápák is vannak, mert valami földalatti járaton át, titkos barlangokon keresztül közlekednek az óceánból a város közepén lévő tóba. No, de ez a történetünk szempontjából mindegy.)

 

A központban a százéves házak összedőltek mind 1972-ben, a katedrálisban a keresztől egyenesen az Úrhoz látott a megfeszített Jézus, mert teteje nem volt a templomnak.

A polgárháború sem tett jót a városközpontnak, mert ami addig megmaradt, az akkor pusztult el.

Mindössze a hatalmas lövészárkok rendszere épült ki, amely behálózta az egész környéket.

 

Nos, egyszer ott jött rám a már ismert görcs, nem bírtam tovább, beszaladtam az egyik árokba, szégyen ide- vagy oda, rohannom kellett.

Csak később hallottam, hogy nem vagyok egyedül, mint hittem.

Nem messze tőlem, gyerekek játszottak háborúsdit, olyan nyolc, tíz évesek lehettek, játék fapuskákkal, az igazi lövészárkokban.

De akkor már megállíthatatlan volt a folyamat. Folyt rólam a víz, csak nehogy meglássanak, mert akkor nagyon ki fognak röhögni!! Egy szőke, gringo nő, hát izé, kiszolgáltatott állapotban ….

Szerencsémre nem láttak meg.

 

Siettem vissza, reméltem, a következő rohamig kibírom, amíg hazaérek.

A lakás hivatalos címe (például, ha levelet akartál nekem írni, ez volt: az északi úton 7 kilométerre a repülőtér felé jobbra, és ott, ahol a nagy fa volt régen, befordulsz és balra a harmadik ház.) Érdekes, hogy mindenki tudta, hol volt régen a nagy fa, és minden levelet megkaptam anyuéktól is!

 

Igen ám, a de az északi úttól kábé 1 kilométerre volt a régi nagy fa tönkje, és onnan még három ház. Futva tettem meg az utat, toporogva nyitottam az ajtót, majd rohantam a mellékhelységbe őrülten rángattam le a ruhámat magamról, és… már ültem, amikor észrevettem, hogy a nagy sietségben nyitva maradt a bejárati ajtó, és a szomszédnő, akivel jóban voltam,  belát  a mosdóba, ahol ültem.

Átszaladt az utca másik oldalára, hozzánk , és szemérmesen becsukta a bejárati ajtót, és ettől szintén megkönnyebbültem.

Szólj hozzá!

Lenin kórház Managuában

2012.02.03. 16:23 La semilla

Talán azt már meséltem, hogy érkeztem meg Managuába. Ha nem, akkor:

 

Némi, - nem is kevés -  félelem volt bennem, mert előző nap,amikor már a gépen voltam, Európából tartottam Kuba felé –Berlinben kaptam a hírt, hogy bombázták a managuai repülőteret és a belügyminiszter házát.Megszeppentem kicsit.

 

Lassan landolt a gép a kifutópályán, megérkeztem. Körös körül  bombatölcsérek és néhány kilőtt géproncs is, a földszintes  épület tetején pedig, homokzsákok mögül, géppuskások pásztázták az eget.

A katonai egyenruhákban csupa tejfölös szájú, fiatal gyerek, és a határon, a vámvizsgálatot is kölöknek tűnő „szervek” végezték, némelyiknek a hátán akkora volt a géppuska, vagy a golyószóró (nem értek a fegyverekhez), hogy szinte görnyedtek alatta.

 

A követségről várt valaki, mert M.-et, a férjemet nem tudtam az indulás előtt értesíteni, hogy megyek, tűnjön el az összes nő a lakásból, mert jön a nej. (ez így utólag nem is olyan vicces, mert volt benne némi igazság!)

A levelek hónapokig keringtek a két földrész között, a szeptemberben, Kubából küldött levelét, karácsonyra kaptam meg, és nem tudtam, hogy az én, november végén írt soraim, az érkezésem dátumával elért-e a címzetthez.

A követségen érdeklődtem, jelentkezett-e náluk a férjem, mert utazom és valamilyen módon értesítenem kellene.

Telefonon kaptam a hírt tőlük, ismerik, járt náluk és jelenleg északon van, kávét szedni, egyébként az egyetemen dolgozik. (ez nem nyugtatott meg, mert Nicaragua legfőbb exportcikke akkoriban a kávé volt, ezért a „contrák”, a szüretet mindenféle módon igyekeztek megakadályozni, rendszeresen bombázták a kávéültetvényeket, a costaricai határról jól felszerelt csapatok támadták  a szüretelőket. Sok külföldi diák, és nica (nicaraguai) sebesült, vagy halt meg ott.

 

A követség felajánlotta, utazzak nyugodtan, várni fognak, és ha addig nem kerül elő M., majd ők várnak és gondoskodnak rólam. Ott is voltak, kiszedtek a vámosok kezéből aránylag gyorsan, mondván:

– La companera llego de Hungría, para trabajo voluntario internacional. (Az elvtársnő Magyarországról érkezett, társadalmi munkára.)

Ez, varázsütésre megváltoztatott minden arcot, bár utólag megtapasztaltam, a legtöbbjüknek fogalma sem volt, hol a rákban van Magyarország.

Még így is, hogy mindössze néhány percet tartózkodtam a határon, ahhoz elég volt, hogy néhány fogkrém, szappan és egyéb fontos dolog, nyomtalanul eltűnjön a bőröndömből.

 

A kapun kilépve megláttam M-et, lefogyva, de vidáman és épségben várt egy kollégájával együtt, akinek volt autója. Télből indultam és másfél nap után a forró nyárba érkeztem meg. Az illat, ami megcsapott, soha el nem felejthető, párás, meleg trópusi virágillat! Fantasztikus volt!

Aztán beültünk a kocsiba, és életem legemlékezetesebb útján indultunk az albérletünk felé. A világ egyik legszegényebb, legmocskosabb piacán mentünk keresztül. Mindenhol romok és félbemaradt építkezések, üres, félig lakható épületek, nyomor, roncs buszok,50 éves, összetákolt autók suhantak az utcákon nem törődve egyetlen közlekedési szabállyal sem.

Mindenhol vidámság, még az egyenruhában, a járdán sétáló, csinos lányokkal ölelkező katonák is kacarásztak, a bódéknak tűnő üzletekből hangos zene hallatszott. Az ember lánya legszívesebben táncra perdült volna, ott, a nyílt utcán, pedig előző nap bombák hullottak a városra..

 

Az albérletünk, a város „központjától” nagyon messzire esett.

A családi ház legkisebb szobájában laktunk egy hónapig, ami egy fél szobának sem felelt meg. Az összes berendezés, az egyszemélyes ágyon kívül egy bölcső volt, amiben a ruhánkat tartottuk.  Ételjegyünk nem volt egyáltalán. M. az egyetemen és a munkahelyén evett, este hazahozott nekem néha ezt, azt. Sajnos az első hétre nem kapott szabadságot, ezért egyedül indultam felfedezőútra, nagyon óvatosan, lassanként megtapasztalva milyen is itt az élet.

 

Az első napokban szinte semmit nem ettem, azon kívül, amit ő hozott nekem (nagyon kevés fekete bab, rizzsel). Felfedezetem a közelben egy izét, ahol az egyetlen Victoria (győzelem) nevű sört, őrölt kukoricából készült üdítőt, és darabra árusított háztartási keksz-szerűséget lehetett kapni. Na azt mindennap ittam (nem a sört!), és egy-két kekszet is elmajszoltam.

 

Később felfedeztem, hogy időnként artikulálatlan hangon üvöltöznek az utcán. Lassan rájöttem, ilyenkor kis fakordén, gyümölcsöt árulnak a mozgó árusok, a maguk által húzott kis kocsikról. Ezek után figyeltem, mikor hallom a hangot. Sajnos sokszor nem értem ki időben (nem álltak meg) szinte ügetve haladtak, és az is előfordult, hogy megtréfált a szomszéd kertjéből a papagáj, aki kitűnően utánozta ezeket a hangokat, ilyenkor sokan kinevettek az utcán, főleg a szomszéd cselédlány kacagott rajtam hangosan.

A család, akiknél laktunk nem volt túl kedves népség, de a cselédjük (ott majdnem mindenkinek van, aki dolgozik valamit, és keres) aranyos volt (egyszer megengedte, hogy az ajándékba kapott egyetlen tojásomat megfőzzem a konyhában). 

A legtöbbjük megesett lány volt, aki egyedül nevelte kicsi gyermekét és a takarításért, mosásért, vasalásért és egyébért fedelet és ételt kapott cserébe és némi kevés fizetést is. (Egyedül nevelni egy gyermeket, arrafelé, természetes dolog, a férfiak szinte büszkélkednek, ha sokfelé van elszórtan gyerekük, de aztán gondoskodni róluk, hát az már más tészta. Én így tapasztaltam, de bizonyos, hogy van más, jó példa is.)

Most látom, mennyit írtam már, de nincs kedvem meghúzni, és a lényeget, amiért elkezdtem, még sehol nincs.

Szóval a mi cselédlányunk nagyon helyes lány volt, a csöppséget egész nap dajkáltam, amíg ő dolgozott, sokat beszélgettünk, főleg a szieszta idején, amit csak a kertben, a pálmák árnyékában lehetett elviselni, ilyenkor a pici is ott aludt.

A kertben üldögélve, egyszer csak azt éreztem, megcsípett egy hangya, a legkisebb, legártatlanabbnak tűnő rovar volt, amit addig ott láttam (a csótányok majd tíz centisek például).

Na ebből lett a gubanc, lassan az egész testem tele lett kiütéssel, mindenem viszketett, és elég pocsékul éreztem magam. Indultam napi betevő kukoricás italomért és a kekszeimért, amikor a büfé(?) tulajdonosnője meglátott és azonnal bevitt a Lenin Kórházba.

Útközben megemlítettem neki, hogy jó lenne egy orosz orvost találni, aki talán jobban ismeri az európai embert. (Hogy ezt honnan a fenéből vettem? Igaz, mindössze 22 éves voltam!) Tudtam, sokan dolgoztak a fővárosban és vidéken is, alkalmilag felállított, sátor kórházakban. 

Az ügyeletes orvos azonban egy nagyon helyes kubai volt. Azonnal beadott valami injekciót, amitől néhány pillanat múlva még rosszabbul lettem. Kérdezte mi a baj? Ettem ma már? Még nem, nem volt mit – vallottam be.

Összecsavart fehér papírból készített nekem alkalmi poharat, abban adott inni, de ez sem segített, eszméletemet vesztettem.

Hívtak egy orosz orvost –és (amíg nem voltam magamnál) ezt határozottan állították később többen is – oroszul, kiváló nyelvtani helyességgel beszélgettem vele.

Ha ezt Lonci néni, vagy Varga Kati néni (tanáraim) hallották volna, nagyon büszkék lettek volna rám – de sajna nem voltak jelen.

Meg igazából én sem.

Amikor magamhoz tértem tehát, egy őszes homlokú, nagyon kedves orvos oroszul beszélt hozzám – és én egy büdös szót nem értettem az egészből, ezért spanyolul állítottam le, én nem nagyon tudok oroszul.

Csodálkozott, és szerintem, azt hitte, nem akarok megszólalni az ő nyelvén, mintha harag is lett volna a szemében, na erre összeszedtem kevéske tudásomat és magyarázkodni kezdtem, valahogy így: Ja ucsilasz v skolu, in Vengria pa russzki, ocseny malenkij.. és egyebek.

Majd spanyolul folytattam, hogy a férjemmel társadalmi munkásnak jöttünk ide. Nehogy már azt higgye, valami imperialisták vagyunk! (Nagy vigyor! :D)

Megenyhült az arca, de továbbra is állította, hogy ájultan kiválóan beszélek oroszul. (Ezt kellett volna kipróbálni, az orosz érettségin, - gondoltam – hátha jobban sikerült volna.)

Azután még sokat jártam oda, hangyacsípések miatt, mert azok a dögök mindenhol megtalálták a lábamat. Már ismerősként üdvözöltek  – Áh, a magyar leányzót, újból megcsípte a hangya?!!! Lehuppantam az ágyra, injekció, majd dumáltunk, politizáltunk, néha megkínáltak kajával (bab meg rizs), és meghívtak magukhoz is.

Szerettem őket!

Szólj hozzá!

Címkék: kórház allergia nicaragua lenin

Sok minden eszembe juthatna Nicaraguáról

2012.02.02. 11:41 La semilla

A virágok illata, a Managua tó, (ahol cápák is élnek), a napi átlag három földmozgás.

A nyomorból is kimosolygó emberek.

A hónapokon keresztül tartó hasmenés, az éhezés, a jegyrendszer.

Kezdhetném a háborúval is: a jenki hadihajó, ami a horizonton, feltartott ujjként fenyegetve, hintázott a vízen, a felettünk járőröző vadászgépek ijesztően mély, búgó hangja az éjszakai csendben, a géppisztolysorozatok dörrenése, vagy a „vigilancia” (járőrözés) órái a sötétben, a lövészárkok, vagy a földrengés nyomai. (Mindössze két többemeletes épület nyújtózott a magasba akkor: a Banco de  America és a Hotel Intercontinental.)

Vagy a csótányok és az egerek?

A „táncról” is mesélhetnék, amit a „nicák”  (nicaraguai lányok)   lejtettek a tengerparton, hétvégén, éjszakánként (tuti minden lány várandós lett tőle).

Nekem mégis egy srác arca jut eszembe. Egy salvadori félárva kisfiúé.

Legalább nyolcan voltak testvérek, és ő, a legkisebb, hétévesen még nem dolgozott.

Játszani jártak hozzám, a lakásra, tucatnyian, tíz év alattiak, lányok és fiúk vegyesen.

Kis herceget játszottunk. Tanulgattuk a szöveget. A szeretetről, az egymásért érzett felelősségről, haragról, félelemről beszélgettünk velük, akik túlélték, átélték és megszenvedték a salvadori polgárháborút.

Mind félárva volt.

Már a jelmez készítésénél tartottunk, bajlódtam, mert én nem értek az ilyesmihez, nem engedelmeskedik az ujjaimnak a tű, nem volt alapanyag, még cérna, papír, ragasztó sem.

A kisfiúval együtt törtük a fejünket, (mert ő játszotta) mi legyen a kígyóval?

Miből készüljön? Kicsoda Ő? Gonosz vagy jó? Színes vagy egyszínű?

Éjszaka megálmodtam a megoldást, és reggel már el is kezdtem.

ZOKNIK! Igen-igen változatos lett a kígyó, mert nem volt elég zoknink, ruháim és pólóim is áldozatul estek a dolognak.

 Kissé kancsalódtak a gombszemek, igen, így: kancsalódtak.

No,  – de mivel töltsem meg?

Itthon ez nem lett volna gond. De ott? Végül úgy döntöttem, apró fekete bab kerül bele. Volt belőle otthon, jegyre kaptuk. Minden nap azt ettünk, reggelire, ebédre, vacsorára (gallo pinto), rizzsel. Ennél már a „semmit evés” is jobb volt sokszor.

Mire odaértek a lurkók, kész voltam vele!

Örömködtünk, játszottunk, bolondoztunk és amikor elbúcsúztunk, mindenki jó kedvű volt.

A barnaszemű is, boldogan vitte magával a kígyónkat haza, a kancsalt, a kajlát, a gombszeműt.…

Kopasz kobakja mellett a füle is nevetett – (igenis! van olyan, amikor a fülek is nevetnek, mert a szája valóban a füléig ér, és ott folytatódik a mosoly).

Örökre megjegyeztem őt magamnak, így.

Akkor láttam utoljára… soha többet nem jött hozzám.

A többiek mesélték el, hogy a nővére, a legidősebb, észrevette a babot a kígyóban, és megették.…

Ő szégyellte magát, pedig én voltam a hülye, annyira hülye!!

Olyan hülye, mint egy gringo! 

Szólj hozzá!