Talán azt már meséltem, hogy érkeztem meg Managuába. Ha nem, akkor:
Némi, - nem is kevés - félelem volt bennem, mert előző nap,amikor már a gépen voltam, Európából tartottam Kuba felé Berlinben kaptam a hírt, hogy bombázták a managuai repülőteret és a belügyminiszter házát.Megszeppentem kicsit.
Lassan landolt a gép a kifutópályán, megérkeztem. Körös körül bombatölcsérek és néhány kilőtt géproncs is, a földszintes épület tetején pedig, homokzsákok mögül, géppuskások pásztázták az eget.
A katonai egyenruhákban csupa tejfölös szájú, fiatal gyerek, és a határon, a vámvizsgálatot is kölöknek tűnő szervek végezték, némelyiknek a hátán akkora volt a géppuska, vagy a golyószóró (nem értek a fegyverekhez), hogy szinte görnyedtek alatta.
A követségről várt valaki, mert M.-et, a férjemet nem tudtam az indulás előtt értesíteni, hogy megyek, tűnjön el az összes nő a lakásból, mert jön a nej. (ez így utólag nem is olyan vicces, mert volt benne némi igazság!)
A levelek hónapokig keringtek a két földrész között, a szeptemberben, Kubából küldött levelét, karácsonyra kaptam meg, és nem tudtam, hogy az én, november végén írt soraim, az érkezésem dátumával elért-e a címzetthez.
A követségen érdeklődtem, jelentkezett-e náluk a férjem, mert utazom és valamilyen módon értesítenem kellene.
Telefonon kaptam a hírt tőlük, ismerik, járt náluk és jelenleg északon van, kávét szedni, egyébként az egyetemen dolgozik. (ez nem nyugtatott meg, mert Nicaragua legfőbb exportcikke akkoriban a kávé volt, ezért a contrák, a szüretet mindenféle módon igyekeztek megakadályozni, rendszeresen bombázták a kávéültetvényeket, a costaricai határról jól felszerelt csapatok támadták a szüretelőket. Sok külföldi diák, és nica (nicaraguai) sebesült, vagy halt meg ott.
A követség felajánlotta, utazzak nyugodtan, várni fognak, és ha addig nem kerül elő M., majd ők várnak és gondoskodnak rólam. Ott is voltak, kiszedtek a vámosok kezéből aránylag gyorsan, mondván:
La companera llego de Hungría, para trabajo voluntario internacional. (Az elvtársnő Magyarországról érkezett, társadalmi munkára.)
Ez, varázsütésre megváltoztatott minden arcot, bár utólag megtapasztaltam, a legtöbbjüknek fogalma sem volt, hol a rákban van Magyarország.
Még így is, hogy mindössze néhány percet tartózkodtam a határon, ahhoz elég volt, hogy néhány fogkrém, szappan és egyéb fontos dolog, nyomtalanul eltűnjön a bőröndömből.
A kapun kilépve megláttam M-et, lefogyva, de vidáman és épségben várt egy kollégájával együtt, akinek volt autója. Télből indultam és másfél nap után a forró nyárba érkeztem meg. Az illat, ami megcsapott, soha el nem felejthető, párás, meleg trópusi virágillat! Fantasztikus volt!
Aztán beültünk a kocsiba, és életem legemlékezetesebb útján indultunk az albérletünk felé. A világ egyik legszegényebb, legmocskosabb piacán mentünk keresztül. Mindenhol romok és félbemaradt építkezések, üres, félig lakható épületek, nyomor, roncs buszok,50 éves, összetákolt autók suhantak az utcákon nem törődve egyetlen közlekedési szabállyal sem.
Mindenhol vidámság, még az egyenruhában, a járdán sétáló, csinos lányokkal ölelkező katonák is kacarásztak, a bódéknak tűnő üzletekből hangos zene hallatszott. Az ember lánya legszívesebben táncra perdült volna, ott, a nyílt utcán, pedig előző nap bombák hullottak a városra..
Az albérletünk, a város központjától nagyon messzire esett.
A családi ház legkisebb szobájában laktunk egy hónapig, ami egy fél szobának sem felelt meg. Az összes berendezés, az egyszemélyes ágyon kívül egy bölcső volt, amiben a ruhánkat tartottuk. Ételjegyünk nem volt egyáltalán. M. az egyetemen és a munkahelyén evett, este hazahozott nekem néha ezt, azt. Sajnos az első hétre nem kapott szabadságot, ezért egyedül indultam felfedezőútra, nagyon óvatosan, lassanként megtapasztalva milyen is itt az élet.
Az első napokban szinte semmit nem ettem, azon kívül, amit ő hozott nekem (nagyon kevés fekete bab, rizzsel). Felfedezetem a közelben egy izét, ahol az egyetlen Victoria (győzelem) nevű sört, őrölt kukoricából készült üdítőt, és darabra árusított háztartási keksz-szerűséget lehetett kapni. Na azt mindennap ittam (nem a sört!), és egy-két kekszet is elmajszoltam.
Később felfedeztem, hogy időnként artikulálatlan hangon üvöltöznek az utcán. Lassan rájöttem, ilyenkor kis fakordén, gyümölcsöt árulnak a mozgó árusok, a maguk által húzott kis kocsikról. Ezek után figyeltem, mikor hallom a hangot. Sajnos sokszor nem értem ki időben (nem álltak meg) szinte ügetve haladtak, és az is előfordult, hogy megtréfált a szomszéd kertjéből a papagáj, aki kitűnően utánozta ezeket a hangokat, ilyenkor sokan kinevettek az utcán, főleg a szomszéd cselédlány kacagott rajtam hangosan.
A család, akiknél laktunk nem volt túl kedves népség, de a cselédjük (ott majdnem mindenkinek van, aki dolgozik valamit, és keres) aranyos volt (egyszer megengedte, hogy az ajándékba kapott egyetlen tojásomat megfőzzem a konyhában).
A legtöbbjük megesett lány volt, aki egyedül nevelte kicsi gyermekét és a takarításért, mosásért, vasalásért és egyébért fedelet és ételt kapott cserébe és némi kevés fizetést is. (Egyedül nevelni egy gyermeket, arrafelé, természetes dolog, a férfiak szinte büszkélkednek, ha sokfelé van elszórtan gyerekük, de aztán gondoskodni róluk, hát az már más tészta. Én így tapasztaltam, de bizonyos, hogy van más, jó példa is.)
Most látom, mennyit írtam már, de nincs kedvem meghúzni, és a lényeget, amiért elkezdtem, még sehol nincs.
Szóval a mi cselédlányunk nagyon helyes lány volt, a csöppséget egész nap dajkáltam, amíg ő dolgozott, sokat beszélgettünk, főleg a szieszta idején, amit csak a kertben, a pálmák árnyékában lehetett elviselni, ilyenkor a pici is ott aludt.
A kertben üldögélve, egyszer csak azt éreztem, megcsípett egy hangya, a legkisebb, legártatlanabbnak tűnő rovar volt, amit addig ott láttam (a csótányok majd tíz centisek például).
Na ebből lett a gubanc, lassan az egész testem tele lett kiütéssel, mindenem viszketett, és elég pocsékul éreztem magam. Indultam napi betevő kukoricás italomért és a kekszeimért, amikor a büfé(?) tulajdonosnője meglátott és azonnal bevitt a Lenin Kórházba.
Útközben megemlítettem neki, hogy jó lenne egy orosz orvost találni, aki talán jobban ismeri az európai embert. (Hogy ezt honnan a fenéből vettem? Igaz, mindössze 22 éves voltam!) Tudtam, sokan dolgoztak a fővárosban és vidéken is, alkalmilag felállított, sátor kórházakban.
Az ügyeletes orvos azonban egy nagyon helyes kubai volt. Azonnal beadott valami injekciót, amitől néhány pillanat múlva még rosszabbul lettem. Kérdezte mi a baj? Ettem ma már? Még nem, nem volt mit vallottam be.
Összecsavart fehér papírból készített nekem alkalmi poharat, abban adott inni, de ez sem segített, eszméletemet vesztettem.
Hívtak egy orosz orvost és (amíg nem voltam magamnál) ezt határozottan állították később többen is oroszul, kiváló nyelvtani helyességgel beszélgettem vele.
Ha ezt Lonci néni, vagy Varga Kati néni (tanáraim) hallották volna, nagyon büszkék lettek volna rám de sajna nem voltak jelen.
Meg igazából én sem.
Amikor magamhoz tértem tehát, egy őszes homlokú, nagyon kedves orvos oroszul beszélt hozzám és én egy büdös szót nem értettem az egészből, ezért spanyolul állítottam le, én nem nagyon tudok oroszul.
Csodálkozott, és szerintem, azt hitte, nem akarok megszólalni az ő nyelvén, mintha harag is lett volna a szemében, na erre összeszedtem kevéske tudásomat és magyarázkodni kezdtem, valahogy így: Ja ucsilasz v skolu, in Vengria pa russzki, ocseny malenkij.. és egyebek.
Majd spanyolul folytattam, hogy a férjemmel társadalmi munkásnak jöttünk ide. Nehogy már azt higgye, valami imperialisták vagyunk! (Nagy vigyor! :D)
Megenyhült az arca, de továbbra is állította, hogy ájultan kiválóan beszélek oroszul. (Ezt kellett volna kipróbálni, az orosz érettségin, - gondoltam hátha jobban sikerült volna.)
Azután még sokat jártam oda, hangyacsípések miatt, mert azok a dögök mindenhol megtalálták a lábamat. Már ismerősként üdvözöltek Áh, a magyar leányzót, újból megcsípte a hangya?!!! Lehuppantam az ágyra, injekció, majd dumáltunk, politizáltunk, néha megkínáltak kajával (bab meg rizs), és meghívtak magukhoz is.
Szerettem őket!
